Nem volt világbajnok, gokarton kívül más bajnokságot sem nyert, még F1-es futamot sem – viszont megnyerte az Indianapolisi 500 mérföldest. Kevesen tudják róla, hogy 1980-ban visszautasította Enzo Ferrari ajánlatát. Mégis a nyolcvanas, kilencvenes évek karizmatikus alakjának számít, nem utolsó sorban a csapattársával, Derek Warwickkal vívott, néha fojtogatásig menő csaták miatt. A legtöbb GP-részvétellel rendelkező amerikai pilóta, Eddie Cheever ma 58 éves.
Cheever legjobb szezonjában, 1983-ban négyszer állhatott dobogóra
a RENAULT RE40-nel, de ez is kevés volt Prost mellett
Edward McKay Cheever Junior az Arizona állambeli Phoenixben született, de Olaszországban, Rómában nőtt fel. Tizenkét éves korában az apja elvitte Monzába egy sportkocsi-világbajnoki futamra, ahol „megcsípte a bogár”, onnantól kezdve a kis Eddie csak versenyezni akart. Az olasz gokartbajnoki cím megszerzése után Európa-bajnok lett, tehetségét és gyorsaságát látva a BMW azonnal lecsapott rá és szerződtette az F3-as csapatához. Egy másik amerikai – szintén későbbi F1-pilóta –, Danny Sullivan mellett kellett bizonyítania, amit meg is tett.
A csalódások után visszatért a Formula–2-be, ahol Ron Dennis csapatánál, a BMW által támogatott Rondellnél kapott lehetőséget. Cheever négy futamot nyert 1979-ben – ugyanannyit, mint a bajnok Marc Surer, meg a bajnoki dobogósok, Brian Henton és Derek Daly összesen! – de az olasz-amerikai ennek ellenére csak negyedik lett a bajnokságban.
Cheever 1980-ban ismét nekifutott az F1-es kalandnak, ezúttal az újonc Osellára esett a választása, amely csak egy autót indított, így az egész csapat rá koncentrált. Négy versenyre nem tudta magát kvalifikálni és csak egyszer ért célba, így az év végén úgy döntött, továbbáll. Ajánlatot kapott Enzo Ferraritól (amelynek korábbi világbajnok csapata leszállóágba került) és Ken Tyrrelltől is, és Eddie utóbbit választotta. „Túl fiatal és tapasztalatlan voltam, és fizikailag sem álltam még készen a Ferrarira” – mondta évekkel később Cheever. Maga a tény, hogy képes volt nemet mondani a Ferrari hívására azonban megmutatta, hogy egy tökös amerikairól van szó, aki nem ijed meg a saját árnyékától.
Miután 1980-ban visszautasította Enzo Ferrari ajánlatát, csak 1986-ban,
egy római bemutatón ülhetett F1-es Ferrari volánja mögé
Cheever a száguldó cirkuszban töltötte a nyolcvanas éveket és nem mondhatjuk, hogy a (márka)hűség mintaképe volt: kilenc év alatt hét különböző csapatnál próbált szerencsét. 1981-ben egy negyedik, három ötödik és egy hatodik helyet szerzett a Tyrrell-Forddal, Michele Alboreto csapattársaként. A következő szezont a Ligier istállónál töltötte az 1981-es vb-cím egyik esélyese, Jacques Laffite oldalán, akitől rengeteget tanult. A vasalódeszkához hasonlító, bivalyerős Matra V12-es motorral felszerelt Ligier versenyautó alaposan próbára tette Cheever erőnlétét, de Belgiumban és egyik hazai versenyén (abban az évben három futamot rendeztek az USA-ban), Las Vegasban harmadik lett, amivel bizonyította, hogy helye van az F1-ben.
Eredményeinek köszönhetően 1983-ra Alain Prost csapattársa lett a Renault gyári csapatánál, amely a világbajnoki cím megszerzését tűzte zászlajára. Eddie egyszer tudta Prost mellé, az első rajtsorba kvalifikálni az RE40 Turbót (Le Castellet), emellett háromszor állhatott fel a dobogóra (Le Castellet, Spa, Monza), egyszer negyedik, egyszer hatodik lett. Azonban teljesítményével Prost remekléséhez mérten csalódást okozott. A mezőny leggyorsabb pilótájának tartott Prost túl nagy falatnak bizonyult számára, az év végén mennie kellett.
Szépséges szörnyeteg: az Alfa Romeo V8 Turbo megbízhatatlansága miatt rengeteg
bosszúsággal járt két szezonja az Alfa gyári csapatánál
A Benetton támogatását megszerző új olasz nemzeti csapat, az Alfa Romeo szerződtette, ahol két évet húzott le Riccardo Patrese oldalán. Az Alfa V8 Turbó túl nehéz volt, teljesítménye is elmaradt a TAG Porsche, a Renault és a BMW motorjai mögött, ráadásul a 184T és (az egyébként gyönyörű) 185T is botrányosan megbízhatatlannak bizonyult. Két év alatt egyszer, az 1984-es Olasz Nagydíjon volt esélye a dobogóra, Cheever hat körrel a vége előtt a harmadik helyen haladt, amikor kifogyott a benzinje, így a nála lassabb Patrese szerezte meg az EuroAlfa Turbo egyetlen dobogós helyezését. Legjobb eredménye a bemutatkozó futamán, Brazíliában megszerzett negyedik hely maradt.
Az Alfa Romeo 1985 végén kivonult a Formula-1-ből, Cheever hirtelen munka nélkül maradt. A skót csapatfőnök, Tom Walkinshaw dobott neki mentőövet, aki éppen a Jaguar visszatérését készítette elő az FIA megbízhatósági világbajnokságba, ezen belül Le Mans-ba. Cheever Derek Warwick csapattársa lett, akivel a következő öt évet töltötte – nem mindig ideális viszonyban. Két sportkocsis szezon után 1987-ben visszatért az Arrows istállóhoz, ahol a korábbi F1-es pilóta, Jackie Oliver volt a csapatvezető, az amerikai USF&G pénzügyi tanácsadó cég a főszponzor, az autót pedig a Ferrari későbbi sikerkovácsa, Ross Brawn tervezte. Eddie számára a ’87-es szezont két negyedik hely (Belga és Mexikói GP) fémjelezte, ami tizedik helyet ért a világbajnoki összetettben. Az 1988-as év újabb dobogót hozott a másik hazai versenyén, Monzában, amikor a kettős győzelmet arató Ferrari-pilóták, Berger és Alboreto mellett pezsgőzhetett, extázisba kergetve a tifosókat. Warwicknak két év alatt egyszer sem sikerült felállnia a dobogóra, de 1988-ban négyszer lett negyedik, ezzel az összetettben megelőzte Cheevert.
Az amerikai főszponzor miatt hívták vissza az F1-be az Arrowshoz, 1987-ben.
Az Arrows-Megatron Turbót Ross Brawn tervezte
Ez már önmagában feszültséget gerjesztett a két becsvágyó pilóta között, de a viszonyuk az 1989-es Monacói Nagydíjon jutott mélypontra. Warwick éppen a legjobb edzéskörén volt, amikor az alagútból kijövet Cheevert találta a pálya közepén, éppen a sikán előtti féktávon. Az angolnak el kellett vennie a gázt (Eddie állítja, nem is látta, hogy mögötte Derek megérkezett), majd amikor elment mellette, az öklét rázta felé. Eddie sem volt rest, felmutatta a középső ujját a csapattársának, mire Warwick gyógyszere végképp elgurult és az uszodánál felpasszírozta Cheever autóját a korlátra. Cheever kipattant a roncsból, felrohant a depóba, egyenesen az akkor beérő Warwickhoz. Ross Brawnnak kellett közbeavatkoznia, hogy a két kakas ne ugorjon egymás torkának, így az Arrows-pilóták „csak” ordítoztak egymással egy kiadósat.
A phoenixi USA Nagydíj rajtja 1989-ben. Elöl a két McLaren-Honda; Cheever fehér
Arrowsa itt még a 11. helyen
Cheever utolsó F1-es évadjában még egyszer felállhatott a dobogóra, ezúttal szülővárosában, Phoenixben intették le harmadikként, Alain Prost (McLaren-Honda) és volt csapattársa, Riccardo Patrese (Williams-Renault) mögött.
Miután a Száguldó Cirkuszból kiöregedett, Cheever az amerikai IndyCar-sorozatban folytatta a pályafutását. Csonka szezonokat ment többek közt Chip Ganassi, John Menard és A.J. Foyt csapatánál. Utóbbival szövetkezve 1994-ben megalapította saját istállóját, amellyel 1998-ban – az IndyCar és a CART szétválása után három évvel – megnyerte az Egyesült Államok leghíresebb autóversenyét, az Indianapolis 500-at.
Cheever 132 GP-részvétele a legtöbb, amit amerikai versenyző elért az F1-ben, de kilenc dobogója alapján joggal mondhatjuk, hogy a hetvenes évek végén megcsillantott rendkívüli gyorsaságából és tehetségéből túl sok maradt benne.
Boldog születésnapot, Eddie Cheever!
